...akikért a Harangozó szól...
Tudnotok kell, hogy én a politikacsinálást nem itthon tanultam, hanem az Európai Parlamentben, nemzetközi környezetben – van ennek jó, de rossz oldala is. Szorosan nyomon követtem az itthoni eseményeket, s értetlenül és szomorúan néztem, mennyire másként működnek hazánkban a képviselők. Energiájuk nagy részét a belpolitika küzdelem, az aktuális adok – kapok határozza meg, miközben kevés idő jut az érdemi ügyek kezelésére, a valós vitákra.
A döntéshozás szentélyében (a Parlamentben) a képviselők politikai mércéje sokszor pusztán a másik céltalan, ámde „sikeres” lejáratása. Szerintem először is ezen kell változtatnunk. Magyarország csak a politikai kultúra megváltozása után állhat be az európai jóléti állomok sorába.
Könnyű példát hozni (bármilyen nehéz szívvel is teszem): a brüsszeli politikában elképzelhetetlen, hogyha egy komoly politikus vitatkozni kíván egy másik képviselő javaslatával, felszólalása ne azzal kezdődjön, hogy megköszöni az előterjesztést, és deklarálja, hogy mi az, amivel egyetért – s csak ezután fejti ki, mit tenne másként.
Meggyőződésem, hogy nem folyhat értelmes párbeszéd úgy, hogy annak szereplői az első pillanatban a sárba tiporják a másikat.
Persze, az Európai Parlament döntéshozási eljárásrendje is segíti a magasfokú együttműködést: az ügyek személyi felelőse mellett az ellenzék (tehát a többi frakció) részéről is úgynevezett árnyék-jelentéstevőkre van szükség ahhoz, hogy a téma a Parlament elé kerülhessen. A kialakult konszenzusos döntésekhez pedig mindenki tartja magát – így mindig egyértelmű, mely pontokon folytatódhat a vita. Brüsszelben azt tanultam meg, hogy egy ügyet csak úgy lehet végigvinni, ha az érintettek között valós többség alakul ki, mindenki megtalálja a számításait, az érdekeit – pártállásától függetlenül.
Az elmúlt öt évben – a Regionális Bizottsági munkám során – alkalmam volt végigjárni az EU régióit, és megnézni, hogy hol, mi működik, s miért. Amióta nem vagyok EP képviselő, a hazai politikában szeretnék megoldani néhány olyan feladatot, melyet fontosnak tartok. Szeretnék támogatást szerezni olyan ügyekhez, melyek meggyőződésem szerint feltételei Magyarország fejlődésének.
Európában azok az országok bizonyultak sikeresnek, melyeknek sikerült az EU tudásközpontjaivá válni, anélkül, hogy szétszakadt volna a társadalmuk – ezek, megtalálva a versenyképesség és szolidaritás egyensúlyát, világviszonylatban is a „minőségi” életet tudnak biztosítani állampolgáraiknak.
A magyar társadalom szétszakadt, a politika az emberi kapcsolatokat is veszélyezteti, és a társadalmi különbségek olyan nagyok, hogy az lassan az ország belső békéjét veszélyezteti. Meggyőződésem, hogy itthon ez a legnagyobb baj. A legsürgetőbb feladat ezért a leszakadó vidéki területek, az ott élők kilátástalan helyzetének javítása – közösen. Még akkor is, ha tavasszal választások lesznek. Ez az ügy nem tűr halasztást, ráadásul a tennivalókat minél szélesebb körben kell megvitatni – így ezt a felületet is szeretném felhasználni erre.
Vannak valódi kihívások, melyeket – pártállástól függetlenül – meg kell oldani, ezt mindannyiunknak tudnia kell. Ha a politikai szereplők változnak is, az ország boldogulását érintő alapkérdésekben egyetértésnek kell lennie. Sőt, a konszenzusnak a nyilvánosság előtt kell megszületnie, már csak azért is, hogy a közös döntést következetes végrehajtás is kövesse. Erre készülve, a következő hetekben ebben a blogban fogom Veletek a munkámat megosztani…
Harangozó Gábor
A pártról kicsit bővebben
Mostanában sokszor hallani azt, hogy a szocialista párt szét fog szakadni, hogy a belső kohézió nem létezik, hogy egymást irtják ki vezetők és nem vezetők. Miután nekem megadatott, hogy belülről lássam a folyamatokat, hadd beszéljek most kicsit erről. Le kell szögeznem: szó sincs ilyesmiről. Azok a változások, amelyeken az MSZP most keresztülmegy, a legtermészetesebb dolog egy politikai szervezetben. Vannak politikusok, akik már két évtizede a politika élvonalában szerepelnek, többször kormányoztak, és vannak fiatalok is, akik pedig hisznek a szociáldemokrata értékrendekben, éveket dolgoztak végig keményen a pártban. Ha generációs alapon közelítjük meg a kérdést, mi sem természetesebb annál, mint hogy a fiatalok egyszer vezetni fognak, míg a „nagy öregek” tapasztalatukkal, erényeikkel segítik őket. Ez zajlik most is. Nincs vita, nincs székfoglalós játék – legalábbis nem annyira, mint amennyire azt a sajtó tálalja -, a cél közös: minél jobb eredményt elérni a választásokon, generációra való tekintet nélkül. A frissülés, a fiatalodás legeklatánsabb példája miniszterelnök-jelöltünk, Mesterházy Attila. Miután van szerencsém őt igen régóta közelről ismerni, elmondhatom, hogy igen tettrekész, lendületes fiatalemberről van szó. Sokáig csak kemény háttérmunkájával tűnt ki a párton belül, de több éve ismerhetik már médiaszereplései, parlamenti felszólalásai alapján. Mindamellett, hogy igazi baloldali értékrenddel bír, igazi hazafi, aki mindig, minden politikai tettekor az ország érdekeit helyezte az előtérbe. Így volt ez most is, amikor a Bajnai-kormány munkáját már a szocialista párt parlamenti frakcióvezetőjeként segítette, és egyben tartotta a frakciót a legnehezebb döntésekkor is. Tisztában volt felelősségével: ha megpróbálja felpuhítani a miniszterelnök által letett programot, könnyen olyan helyzetbe sodróthatott volna az ország, mint Görögország. És ehelyett pedig minden nagyobb nemzetközi pénzügyi intézet Magyarországot állítja példának a görögöknek, és sok mindenki másnak. Ebben Attilának hihetetlen fontos szerepe volt még akkor is, ha ezt nem akarta láttatni sokszor. Nem kérkedik az eredményeivel, de elképesztő munkabírásával, fiatalos lendületével, de leginkább a szociáldemokrata értékrendeknek és az ország iránti elkötelezettségének köszönhetően tökéletesen alkalmas arra, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje legyen. És megválasztása esetén biztosak lehetünk abban: számára csak az ország érdekei számítanak majd, nem a párt népszerűsége, a pénzszórás. Tisztában van felelősségével csakúgy, mint mi, akik – különböző módokon bár, de – segíthetjük a munkáját az elkövetkezendő négy évben. Majd utána is…
A magyar gazdaságról...
A gazdaságról manapság kétféleképpen lehet beszélni: politikailag és közgazdász szemmel. Ezek nagyon sokszor teljes mértékben eltérnek egymástól, pedig a gazdasági mutatók mérhetőek, eredményei és számai elég konkrétak. Tehát a politikai „gazdaságelemzés” természetesen megint csak a szavazatszerzésről, a minél magasabb támogatottság eléréséről szól, gyakran tökéletesen figyelmen kívül hagyva a tényeket. Ilyen a mai magyar gazdaság helyzete is. Az Orbán-kormány utolsó két évének és a Medgyessy-korszak elhibázott gazdaságpolitikájának a kiigazítása elkerülhetetlen volt, de épp ahogy ennek a végére értünk, jött a gazdasági világválság. A válság megmutatta, hogy súlyosan le kell faragnunk a kiadásainkból annak érdekében, hogy fejlődésünk fenntarthatatlan és töretlen lehessen. Bárki bármit mond, ez sikerült. Nem mondom, hogy könnyedén, hogy kockázatmentesen, de sikerült. A Bajnai-kormány minden idők legnagyobb kiigazítását hajtotta végre úgy, hogy közben megvédte a forint értékét, csökkentette az adókat. Azt gondolom, hogy emellett nem lehet szó nélkül elmenni, és főleg nem lehet úgy beállítani a jelenlegi kormányt, valamint a kiigazításban igen komoly szerepet játszó szocialista pártot, hogy az ország tönkretételén szorgoskodott az elmúlt évek alatt. Bajnai megteremtette a következő kormánynak azt a lehetőséget, hogy szabadabban bánjon a költségvetéssel, valamint bevigye Magyarországot az euró zónába, akár már 2014-ben. Ehhez persze tovább kell folytatni a szigorú költségvetési politikát, hiszen ebben az esetben 2012-ben be kell lépni az euró előszobájába, az ERM II-be. Ha a reményeim valóra válnak, és a Magyar Szocialista Párt újra megnyeri a választásokat, ez a politika bizonyára folytatódni fog. Ha azonban a Fidesz nyeri a választásokat, könnyen elképzelhető, hogy az önkormányzati választásokra való „tekintettel” elengedi a költségvetési hiányt, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy az IMF rögtön felbontja velünk a szerződést, a folyamatos felminősítések után a most dicséretekkel sem fukarkodó hitelintézetek visszaminősítenek minket, újra támadhatóvá válik a forint, a gyengülő forint újabb áremelkedéseket hoz, tehát a recesszió tovább fog folytatódni. Az a baj, hogy – bár a Fidesznek is vannak kiváló gazdasági politikusai, az egyiket pont most rúgták ki csak azért, mert egyszer majd a távoli jövőben bevezethetőnek tartja az ingatlanadót – mindent csak a minél nagyobb választási sikernek rendelnek alá, ami iszonyatosan kockázatos. Ők is rájöhetnének, hogy az őszinteség gyakran kifizetődőbb…
Európából haza...
Sokat gondolkodom mostanság arról, hogy mi működik jobban az Európai Parlamentben, mint itthon. Már néhány bejegyzésemmel ezelőtt is megemlítettem a nagyobb kompromisszumkészséget, de ez csak egy a sok közül, amire majd mindenképpen visszatérek.
A legfontosabb különbség szerintem az individualizmus lehetősége. Nem mondom azt, hogy nincsenek kötöttségek a frakcióban, de az ember jóval szabadabban fogalmazhat meg véleményt, tekintetben veheti – sőt, kell vennie! – az országának az érdekeit. Ezekből a dolgokból kifolyólag egy parlamenti frakció (talán még Angliában van ez némileg hasonlóképp) elég ritkán szavaz együtt.
Az individualizmushoz tartozik a saját jelentések írása. Ha engedélyt kapsz rá, foglalkozhatsz olyan dolgokkal, amik szerinted nincsenek benne kellőképp az EU köztudatában, esetleg jobban fel szeretnéd rá hívni a figyelmet, vagy éppen véleményed szerint nem működik jól az, amiről írsz. Ezek még messze nem jogszabályok (sajnos, ez az EP legnagyobb hátránya, hogy egyedül gyakorlatilag semmiben nem dönthet, tehát a demokratikus értékrendek sok helyzetben megkérdőjeleződnek), hanem lehetne inkább tanulmányoknak, szakpolitikai összefoglalóknak is nevezni. Ezek sok kutatással, rendkívül nagy számú szakértővel való konzultációval járnak, ami nagyon igénybe veszi az embert mentálisan, és hihetetlen nagy kihívást jelent. Egy EP képviselő tehát sokszor szorul az íróasztala mögé, kevesebbet szerepel, ami – látva néhány politikustársam kamerafüggőségét, akik azt gondolják, hogy a sajtótájékoztató cél, nem pedig eszköz – sokszor célravezetőbb annál, mint ha egy kellemetlenebb tüsszentés miatt összehívjuk a teljes globális médiát.
És hát a kompromisszumkészség… Annyira hiányzik a magyar politikából, hogy nem is találok rá megfelelő jelzőt. A piros igen automatikus narancs nemet jelent az esetek 90%-ban és fordítva. Néha meg sem akarjuk látni, hogy mit is akar a másik, egyből elutasítással fogadjuk. Ez Brüsszelben másképp van. Ha a javaslat jó, szakmailag indokolt, gyakorta fogadják el teljes konszenzussal ezeket a jelentéseket, így könnyebben megy a konzultáció a Bizottsággal és a Tanáccsal is.
Hogy miről jutott eszembe? Kezembe akadt egy lap, ami a Fidesz önkormányzati reformjáról értekezett. Kevesebb önkormányzat kell, fenntarthatatlan a 3200 önkormányzat, túl sok a képviselő, emiatt túl nagy a bürokrácia, nem indult meg a regionalizálás, stb…
Nekem olyan ismerős volt valahonnan…
Legnagyobb kihívásaim II.
Előző bejegyzésemben egy igen pozitív példát hoztam fel arra, hogyan lehet egy elhagyatott kis faluba turizmust építeni, ezzel pedig újra életet lehelni. A roma társadalom integrációja mellett van egy másik nagy álmom, az agrárium újjáépítése. Az Európai Parlamentben a regionális politikával, valamint az agrárügyekkel foglalkoztam mélyebben, minthogy végzettségem is a mezőgazdasághoz köthető. Ezért mindig különös figyelmet fordítottam a vidéki társadalomra, a vidéki életkörülmények javítására. Ha boncolgatni szeretnénk a megoldási lehetőségeket, először a problémákra kell fókuszálnunk. A rendszerváltást megelőző időszakban a mezőgazdaság a vidék motorja volt, a foglalkoztatottság sokkal magasabb volt, mint most. A TSZ-ek a legtöbb helyen jól működtek, megélhetést, nyugodt körülményeket biztosítottak a falvakban élők jelentős részének. A rendszerváltással együtt járó privatizáció azonban a TSZ-eket is érintette. Szinte nem maradt olyan szövetkezet, amely megtartotta volna eredeti funkcióit, sokat közülük – nem találok rá jobb szót – szétloptak, a földek túl kicsik lettek a gazdaságos termeléshez, az eszközök „eltűntek”. Természetesen nem értek egyet azzal az elmélettel, hogy a termőföld az állam tulajdona legyen. A föld mindenkinek a saját tulajdona, az ott megtermelt javak az ő megélhetését, gazdagodását kell hogy elősegítse. Azonban az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott: együttműködés nélkül nem megy. Ma már az EU agrárpolitikája is azt az utat járja, amit egykoron Magyarország: támogatja a szövetkezetek létrehozását, a hatékonyság növelését, a termelőeszközök koncentrációját. Még egyszer hangsúlyozom: eszem ágában sincs visszasírni a Kádár-rendszert, mindösszesen arra hívom fel a figyelmet, hogy a közös munka gyakrabban meghozza a gyümölcsét, mint ha mindenki a saját kis területén próbál meg érvényesülni. A rossz reflexek azonban még ma is működnek, sokakat kiráz a hideg a szövetkezet szó hallatán, pedig miről is van szó?! Arról, amit a XXI. Században szociális gazdaságnak, közösségi vállalkozásnak, közösségfejlesztésnek, közösségi beruházásnak, tulajdonnak hívunk. Arról, hogy nem minden hektárra jut egy traktor, a megtermelt árukat együtt tudjuk értékesíteni, ami nagyobb piaci befolyást, azaz magasabb árakat jelent. Nem véletlen, hogy az EU nagyon komoly támogatásokat nyújt a szövetkezetek létrehozására, aminek már itthon is van látszata, szerencsére. A mezőgazdaságnak azonban van egy komoly szociális funkciója is. Azon dolgozom, hogy az „elveszett” falvak lakói kikerüljenek kiszolgáltatottságból, az uzsorások szorításából, az illegális feketemunka kényszeréből, a „napról napra élünk” borzasztó bizonytalanságából. Fel kell ismernünk azt a tényt, hogy ma Magyarországon nagyon sok kihasználatlan földterület van, amelyet lehetne „szociális célokra” használni. Ezeket a földterületeket át kell engedni használatra, termelni kell rajtuk, és a megtermelt javakat – akár egy bolthálózat keretében – értékesíteni. Ezzel több legyet üthetnénk egy csapásra: csökkentenénk a segélyektől való függőséget, újra munkát teremtenénk azoknak, akik talán már el is felejtették, mit jelent az, valamint új termőföldeket, több hazai terméket állíthatnánk elő… Ehhez innovatív megoldások, technológiák, helyi akarat és bizalomépítés kell. Az érintettekben azonban megvan a nyitottság a fejlődésre, és ez a legfontosabb. Erre is van már számos példa – amelyekről még írni fogok később -, de ezt mindenképp tovább kell folytatni, bármilyen színben is pompázzon a parlament. Mindannyiunk érdekében…
Legnagyobb kihívásaim I.
Azt szokták mondani, hogy a politikusok „felülről” nézik a társadalmat. Nem látják a problémákat, acsarkodnak, a valódi gondok valódi megoldásai helyett csak egymás lejáratásával, álmegoldások gyártásával vannak elfoglalva. Bevallom, néha egyet tudok érteni ezzel a gondolatsorral…
Majd egy évtizede foglalkozom a politikával, és legnagyobb kihívásaim egyikének mindig a cigányság integrációját tartottam. Meggyőződésem, hogy olyan értékeket rejt magában ez a több százezer ember, amiről fogalmunk sincsen. Az is meggyőződésem, hogy ami most a cigányság körül zajlik, az legalább annyiban a többségi társadalom hibája, mint a sajátjuké. A sikeres integrációs folyamat elindulása pedig legalább annyira a többség érdeke, mint amennyire a romáké…. Még EP képviselőként is, illetve azóta Szociális Innovációért felelős miniszterelnöki megbízottként láttam elképesztő dolgokat. Láttam azt, hogy mennyire reménytelen a helyzet Csenyétén, de láttam a bódvalenkei csodát, amiről hadd beszéljek nektek egy kicsit bővebben.
Bódvalenke tipikus zsákfalu B-A-Z megyében közel a szlovák határhoz. Térerő alig, ahol van, ott is szlovák. A legközelebbi település Edelény, ami szintén nem a magas munkaerő-igényéről ismert. A település gyakorlatilag teljesen cigányok által lakott, javarészük iskolázatlan, házaik romos állapotban vannak, kitörési lehetőségük, a normális életre való esélyük minimális. Tavaly azonban megjelent egy hölgy, aki Indiában már részt vett hasonló települések reintegrációjában. Összegyűjtött néhány roma művészt (festőt, grafikust), és felfestették sok ház falára a cigány legendák, mesék egy-egy jelenetét. A falu ma több színben pompázik, az emberek büszkék a régen még lesajnált házaikra. Hazai forrásból megkezdték a telepfelszámolást, a gyerekek imádnak oviba és suliba járni, és jönnek oda a látogatóhoz, hogy megmutassák: tiszta a kezük…
Mellesleg az asszonyok kézművességgel foglalkoznak, néhány férfi pedig az érdeklődőket végigvezeti a környéki láposban… A turisták érdeklődése nő, a házak értéke emelkedik, a helyi lakosok már nem csak a segélyre, hanem saját magukra (is) számíthatnak. Lassú, konfliktusos folyamat ez egy falu életében, hiszen nagy változásokkal jár, de azt könnyű megérteni, hogy nincs más út. Megfogalmazásra került egy komplex fejlesztési program a helyi emberek igényeire, lehetőségeire, illetve a turizmusra építve, a programban résztvevők közös megvalósításával, közös szervezet alapításával. Ha sürgősen nem kap a freskófalu program folytatása pénzügyi támogatást, akkor a jó példa helyett marad a csalódottság, a bezzeg egy újabb bebukott program.
Nem mondom, hogy minden megoldódott Bódvalenkén. Azt sem mondom, hogy minden rendben lesz 5 év múlva a faluban. De azt mondom, hogy ez egy követendő példa, amit tisztelnünk és hirdetnünk kell! Látnunk kell az akaratot, az elszántságot a helyi romák részéről, látnunk kell az elhivatottságot szakértőinknél, és látnunk kell az Európai Unió komoly szándékát arra vonatkozóan, hogy senkit ne hagyjunk magára. Minden egymásra épül, az egyik nem megy a másik nélkül… Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy Bódvalenke ne csak egy mutogatható kísérlet legyen, hanem egy a sok közül. Ehhez pedig nem elég a politika, hanem mindenkire szükség van!