Legnagyobb kihívásaim II.
Előző bejegyzésemben egy igen pozitív példát hoztam fel arra, hogyan lehet egy elhagyatott kis faluba turizmust építeni, ezzel pedig újra életet lehelni. A roma társadalom integrációja mellett van egy másik nagy álmom, az agrárium újjáépítése. Az Európai Parlamentben a regionális politikával, valamint az agrárügyekkel foglalkoztam mélyebben, minthogy végzettségem is a mezőgazdasághoz köthető. Ezért mindig különös figyelmet fordítottam a vidéki társadalomra, a vidéki életkörülmények javítására. Ha boncolgatni szeretnénk a megoldási lehetőségeket, először a problémákra kell fókuszálnunk. A rendszerváltást megelőző időszakban a mezőgazdaság a vidék motorja volt, a foglalkoztatottság sokkal magasabb volt, mint most. A TSZ-ek a legtöbb helyen jól működtek, megélhetést, nyugodt körülményeket biztosítottak a falvakban élők jelentős részének. A rendszerváltással együtt járó privatizáció azonban a TSZ-eket is érintette. Szinte nem maradt olyan szövetkezet, amely megtartotta volna eredeti funkcióit, sokat közülük – nem találok rá jobb szót – szétloptak, a földek túl kicsik lettek a gazdaságos termeléshez, az eszközök „eltűntek”. Természetesen nem értek egyet azzal az elmélettel, hogy a termőföld az állam tulajdona legyen. A föld mindenkinek a saját tulajdona, az ott megtermelt javak az ő megélhetését, gazdagodását kell hogy elősegítse. Azonban az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott: együttműködés nélkül nem megy. Ma már az EU agrárpolitikája is azt az utat járja, amit egykoron Magyarország: támogatja a szövetkezetek létrehozását, a hatékonyság növelését, a termelőeszközök koncentrációját. Még egyszer hangsúlyozom: eszem ágában sincs visszasírni a Kádár-rendszert, mindösszesen arra hívom fel a figyelmet, hogy a közös munka gyakrabban meghozza a gyümölcsét, mint ha mindenki a saját kis területén próbál meg érvényesülni. A rossz reflexek azonban még ma is működnek, sokakat kiráz a hideg a szövetkezet szó hallatán, pedig miről is van szó?! Arról, amit a XXI. Században szociális gazdaságnak, közösségi vállalkozásnak, közösségfejlesztésnek, közösségi beruházásnak, tulajdonnak hívunk. Arról, hogy nem minden hektárra jut egy traktor, a megtermelt árukat együtt tudjuk értékesíteni, ami nagyobb piaci befolyást, azaz magasabb árakat jelent. Nem véletlen, hogy az EU nagyon komoly támogatásokat nyújt a szövetkezetek létrehozására, aminek már itthon is van látszata, szerencsére. A mezőgazdaságnak azonban van egy komoly szociális funkciója is. Azon dolgozom, hogy az „elveszett” falvak lakói kikerüljenek kiszolgáltatottságból, az uzsorások szorításából, az illegális feketemunka kényszeréből, a „napról napra élünk” borzasztó bizonytalanságából. Fel kell ismernünk azt a tényt, hogy ma Magyarországon nagyon sok kihasználatlan földterület van, amelyet lehetne „szociális célokra” használni. Ezeket a földterületeket át kell engedni használatra, termelni kell rajtuk, és a megtermelt javakat – akár egy bolthálózat keretében – értékesíteni. Ezzel több legyet üthetnénk egy csapásra: csökkentenénk a segélyektől való függőséget, újra munkát teremtenénk azoknak, akik talán már el is felejtették, mit jelent az, valamint új termőföldeket, több hazai terméket állíthatnánk elő… Ehhez innovatív megoldások, technológiák, helyi akarat és bizalomépítés kell. Az érintettekben azonban megvan a nyitottság a fejlődésre, és ez a legfontosabb. Erre is van már számos példa – amelyekről még írni fogok később -, de ezt mindenképp tovább kell folytatni, bármilyen színben is pompázzon a parlament. Mindannyiunk érdekében…
Hozzászólás